Szicilia – a csalódott rapszódia

Sokat gondolkodtam, hogy írjak e erről az utunkról. Általában szoktam minden külföldi élményről egy élménybeszámolóban összegezni a tapasztalásokat, az örömöket, de ez most más volt. És emiatt nem tudtam, hogy hogy is kezdjek hozzá

Nem szeretném azt mondani, hogy úgy ahogy volt az egész rossz volt .. de kezdjük az elején. Nagyon nagyon vártam. Vártam, mert vágytam kimozdulni, vágytam a melegbe és vágytam arra, hogy a gyerekünk szülinapját különlegesen ünnepeljük meg. Több helyszínt néztünk, de a sors ezt dobta ár és értékarányban a legjobban. Nem tudom miért, de valamiért így kellett történnie. Fura, mert addig csak jót hallottam Cataniáról és környékéről, így nagy erővel belevágtunk.

Magamhoz képest tervezetlenül indultunk neki. Volt szállásunk, volt autónk, a többit meg majd kitaláljuk. Nem is nagyon néztem utána semminek. Pár utibeszámolót elolvastam, kiszedtem a must see helyeket, de nem néztem utána a környéknek. Lehet, hogy ezt hiba volt.

Már az elvette az utazás elején egy részét a kedvemnek, hogy hiába tartottuk be a közlekedési szabályokat, le akartak minket tolni, nekem meg ettől életveszélyes érzéseim lettek. Majd bejutottunk a városba és ez a közlekedési moral, ami volt, teljesen feszültté tett. De igazából mindkettőnket. A szállásunk sem olyan volt, mint amilyenre számítottam, de ezt elengedtem, volt hol aludni, kényelmesen elfértünk, így első délután már mentünk be a városba. Ott jött az első csalódás, a kosz, a lepukkant épületek és az, ahogy a vendéglátóipari helyen viselkedtek. Ennek ellenére nagyon finomat ettünk egy kis étterem teraszán. Nagyon vártam a másnapot, hogy Iván szülinapját méltó módon meg tudjuk ünnepelni. Nagyon örült a szülinapi pólójának, elmentünk reggelizni majd az Etnát céloztuk be. Ott is szerencsénk volt, busszal mentünk fel, felvonóval le és bár iszonyú drága volt, azt mondom, hogy mindent pénzt megért.

Onnan Taorminába mentünk, amiről csodastorykat hallottam .. háááát, elege már kiakadtunk, mire találtunk parkolóhelyet. Utána kerestünk egy éttermet, ahol viszont a pincérek nagyon jófejek voltak és azonnal ugrottak mikor mondtam, hogy egy 6 évest kellene meglepni a teraszon 🙂 Késő lett, mire visszaértünk Cataniába. Másnap kicsekkoltunk a szállásról és még gondoltuk megreggelizünk a belvárosban. Egy nagyon fancy és felkapott helyre bementünk, ahol nem beszéltek angolul. Ez elég meglepő volt, hogy egy ilyen turistavárosban egy ilyen helyen nem beszélnek, de végül jobban is jártunk mert jobb helyen sikerült nagyon finomat ettünk és valószinűleg olcsóbban is. Itt még gondoltuk, hogy lemegyünk a partra, de ez esélytelen volt.

És akkor innen jön a fekete-leves. Elindultunk a reptérre és gondoltuk még van egy kis idő, ugorjunk le a tengerpartra egy negyed órára. Iván már akkor mondta, hogy ő nem szeretne, de nyilván ki hallgat egy 6 évesre .. 🙁 Jobban jártunk volna, mert amig mi élveztük a napsütést, a leszálló gépeket, a homokos tengerpartot, addig valaki úgy gondolta, hogy feltöri a kocsinkat, hátha talál benne értéket. A három hátizsákunk volt benne és bár neki értéktelen tárgyakkal, nekünk érzelmileg fontos dolgokkal és el is vitte. És itt tört bennem össze valami. Elvitték Iván kistakaróját, ami születése óta a mindene volt. Ami vigasztalta, amivel aludt, amit mindenhova vitt magával, ő volt Taki .. és őt is elvitték.. Szerencsére a pénzünk, a dokumentumjaink és a telefonunk nálunk volt, de bárcsak vitték volna el a pénztárcámat azzal a száz euróval, minthogy ezt a kis takarót. Ebbe kicsit belehaltunk mindannyian. Hogy veszi valaki a bátorságot arra, hogy hozzányúljon idegen cuccokhoz. Nyilván nem nézték meg mi van benne, csak kivették és már vitték is. A másik, hogy megvolt a kocsi rendszáma, a rendőrök tudták kié a kocsi, mégsem tettek semmit. Ez is rettenetesen felháborított és azóta is ezen kattogott. Nekik nyilván egy plusz ügy a statisztikában, de nekünk nem. Látták, hogy ott sír az a szerencsétlen kisgyerek és leszarták. Ott hablatyoltak összevissza és ha nem ment volna a gépünk egy órán belül, akkor valószínűleg nem hagytam volna annyiban, de úgy voltunk vele, hogy engedjük el, legyen vele boldog .. De azóta sem tudom elengedni.

Az utolsó helyszín .. háttérben a bűnös parkoló

És ahogy hogyan tovább? Valami eltört bennem, azóta is könnyek szöknek a szemembe amikor erre gondolok, vagy amikor Iván elmondja, hogy hiányzik neki a takarója, de nagyon keményen tartja magát és próbálja megszeretni és elfogadni az én gyerekkori takarómat. Pedig tudom milyen nehéz neki. És azt gondolom, hogy mivel olyan ügyesen viselkedett és keményen, nála ennek a storynak még nincs vége.

Szóval kívánom, hogy azok az emberek tudják meg, milyen elveszíteni azt, ami nekik a legfontosabb és kívánom, hogy valami csoda vagy valami véletlen folytán visszakapjuk azt a kistakarót.

Utazni pedig ezentúl is fogunk, nem fogunk félni, csak még óvatosabbak leszünk, nem hagyjuk, hogy ezeket az élményeket elvegyék tőlünk.

Karácsonyi kisbőrönd

Tavasszal úgy döntöttünk, hogy szeretnénk legalább még egy karácsonyt Tomi nagymamájával tölteni, így az ideit Gerában töltjük. Sajnos a sors másképp rendelkezett, mert ő októberben elhagyott minket, de a terven végül nem változtattunk. A gyerekeknek fel volt ajánlva többféle lehetőség, de ők nem akartak jönni, így hárman vágtunk neki a hosszú útnak, ami odafele nem is volt olyan hosszú. De hogy ne legyen ilyen egyszerű az indulás, Ubi két nappal előtte belázasodott, így izgalmasan indult a túra.

Én nagyon szeretem a karácsonyi vásárokat, a hangulatok, így arra jutottunk, hogy megállunk Passauban. Kb félúton van, Ubinak is elég lesz egyhuzamban ennyi és ünnepelünk kicsit hármasban is. Úgy alakult, hogy Zsófi barátnőmék épp hazafele tartottak, így ők meg megálltak pihenni és belefért még egy közös forralt borozás is. Ubi az utat egész jól viselte, a e-book readerre töltöttünk fel neki német meg magyar gyerekdalokat, vittünk mesekönyveket, játékokat, így eltelt az idő. Viszont annyira elfáradt, hogy vállalhatatlan lett a viselkedése, így csak alvás után mentünk be a városba, ahol sétáltunk és megittuk az első német forralt bort.

Másnap indultunk tovább Gerába, amit szintén jól viselt. Ebéd után még aludt egyet, és megnéztük az ottani karácsonyi vásárt is, megkóstolva az gerai különlegességeket is, megnéztük a Mikulást, de amikor nem azt volt amit ő szeretett volna, azonnal ment a hiszti. Itt még elég jól bírtam türelemmel.

Hétfőn a nagyszüleivel maradt, mi pedig leléptünk kettesben Drezdába. Szerencsénk volt, mert kedvezett az idő is nem voltak sokan, isteni finomakat ettünk, ittunk, jót sétáltunk. Ránk fért a kettesben eltöltött pár óra. Ubi is jól elvolt, bár azért volt egy mélypontja. Valószínűleg besokallt attól, hogy csak németül beszélnek vele, így sztrájkolni kezdett, semmit nem volt hajlandó csinálni, de amint Omi felváltva beszélt magyarul és németül, onnantól semmi baj nem volt vele.

24-én délelőtt elindultunk sétálni, de ott is hisztirohamok jöttek rá, majd egy óvatlan pillanatban beleült egy kutyaszarba. Nálam ott szakadt el a cérna és ott mondtam, hogy elég volt .. szívem szerint most mennék haza, elegem van az egész karácsonyból, abból, hogy nem bírok/bírunk vele. Nyilván most már máshogy látom, mert valószínűleg túl sok volt neki az impulzus, fáradt is volt és mintha megint előjött volna nála a szeparációs szorongás. Csak én voltam jó neki, de ha ott voltam, akkor meg hisztizett, ettől pedig mindketten feszültek voltunk. Szerencsére aludt egyet és az ebédnél, meg utána mikor jött a Mikulás már semmi baj nem volt vele.

Jött a 25-e, mikor Tomi családjával mentünk ebédelni, utána meg vendégségbe. Nem kis félelem volt bennem, hogy ez a nap hogy fog elsülni látva az előzőeket, de a mi kisbőröndünk mindenkit meglepett. Az étteremben mindent megevett, mindenkivel barátságos volt, táncolt, jól érezte magát, majd a vendégségben szintén, nyoma sem volt hisztinek vagy fáradságnak. Boldogan rohangált és kiabált, hogy “Tschüss”. Estére merült le az elem, de akkor már amúgy is készültünk haza, mert korán indultunk Magyarországra. 2-kor indultunk, 11-kor érkeztünk meg és bátran állíthatom, hogy a két kezünket összetehetjük, mert ez a majdnem 2 éves minimális nyigással bírta az utazást. Reggel 6-ig aludt, utána egyszer megálltunk, de egy szavunk nem lehet. Lehet hogy, hogy utazásra született? 🙂

Délután jöttek a testvérei, akik 3 napot voltak velünk, mondjuk abból 1 napot Battán töltöttünk és ott ünnepeltünk. Szóval aktívra sikerült az idei karácsony.

Ez az idei karácsony pedig a tanulságok karácsonya volt, megtanultuk, hogy:

  • nem mindenki örül a meglepetésnek
  • nem biztos, hogy aminek szerintünk a családtagjaink örülnének, az nekik tényleg örömöt okoz
  • általában a legapróbb, legjelentéktelenebb ajándéknak van a legnagyobb sikere
  • hagyni kell sodorni magunkat az árral .. minden úgyis úgy történik, ahogy annak történnie kell
  • a nutellás beigli mindent visz
  • jövőre biztos nem utazunk, hanem itthon ünneplünk
  • Ubinak nagyon jót tett a német környezet, úgy szívta magába a szavakat, hogy öröm volt látni és már 2 nap alatt nagyon sok mindent megértett
  • alkohollal minden túlélhető 😀
  • az alkohol hihetetlen tempoban megdobja a kilókat 🙂
Fotó: @barbifoto.hu

Nekünk Horvátország a riviéra ..

Bárki bármit mond, a tenger az tenger. Szeretjük a Balatont is, de a horvát tengerpartnak nincs párja, így idén ismét felkerekedünk – plusz három fővel kiegészülve – és elindultunk Novi Vinodolskiba, ugyanoda, ahol tavaly voltunk.

3-kor indultunk, azért hogy a gyerekek tudjanak aludni, illetve, hogy elkerüljük a dugót a határon meg a kapuknál, és nagyon jól döntöttünk, 10 körül már Rijekában voltunk. Ubi szuperul viselte az utat, szerintem már igazi utazó lett belőle, néha kicsit nyűgösködött, de végülis le volt kötve órákon keresztül így ennyi belefért.

A kezdeti kavarodás után a lehető legjobban jöttünk ki a szobafoglalással és délután már mentünk is vízhez. Vegyes reakciók voltak, volt amikor ment be már magától, főleg mikor nagy hullámok voltak, de volt amikor meglátta és azonnal hátraarccal indult vissza a partról. Nyilván befolyásolta, hogy a továbbra is sietve közlekedik, így sokszor elesett és a sebét csíphette a sós víz. De volt amikor ez sem érdekelte .. Az jobban érdekelte, hogy mikor reggel felkel, akkor ott legyen az Ottó és legyen füge a fán. Iszonyú mennyiséget megevett, ment a fához és amíg érte addig szedte és ette 🙂

A 8 napot egy helyen töltöttük, egyik nap mentünk csak át Krk-re, ami tök jó volt, mert kicsit kimozdultunk és szerencsére ott nem volt tömeg. Amúgy ez volt a legnagyobb változás tavalyhoz képest (az árak emelkedése mellett), hogy sokkal többen voltak, mintha mindenki most fedezte volna fel ezt a csodálatos kis falut.

Az időjárással is szerencsénk volt, csak egy napot volt rossz idő, de az még jól is esett, akkor is elmentünk sétálni.

Szóval a hely csodálatos volt, az időjárásra sem panaszkodhattunk és minden reggel úgy keltünk fel és ültünk a teraszon, hogy ennél szebbet nem is kívánhatnánk.

Idén nem hoztunk sem hűtőmágnest, sem képkeretet, inkább csináltam egy személyes emléket a tenger mellett gyűjtött kavicsokból, ami emlékeztet arra, hogy mennyire fontos az alkalmazkodás, az elfogadás, hogy mennyire nehéz elengedni az elveket, hogy nem lehet mindenkinek jót tenni, ha meggebedünk akkor se, hogy el kell fogadni, hogy nem vagyunk egyformák, nem egyformán szeretünk és nevelünk, és hogy a szeretet minden nehézségen túllendít.

Csodálatos Ausztria – nyaralás hármasban

Ahogy már korábban írtam, ragaszkodtunk hozzá, hogy hármasban is elmenjünk nyaralni és ebben elég tervezősek vagyunk. Már januárban elkezdtünk gondolkodni rajta, hogy hova kellene és igazából nem lett volna olcsóbb itthon sem, ezért elkezdtem nézni a kuponos oldalakat és ott találtam rá egy ausztriai szállodára Dachstein-ben. 4 napra mentünk, de bőven meg tudtunk volna tölteni élménnyel egy hetet is, mert annyira csodás az a környék.

Csütörtök reggel indultunk és mivel 6 órásnak írta a tervező az utat, így pont jól jött ki, hogy kb félútnál megálltunk vásárolni Bécsnél a Primarkban. Itt nem is a vásárlás volt meglepő, hanem a mosdók, mintha valami 5 csillagos hotelben lennénk. Hihetetlen hogy ilyen létezik.

Délután megérkeztünk, akklimatizálódunk és másnap belevetettük magunkat a sűrűjébe. Sífelvonóval felmentünk a hegy tetejére, ahol már alapból csodás volt a kilátás, de Tomi kitalálta, hogy menjünk át a másik hegyre, ott lát egy “kocsmát”. Kicsit őrültnek tartottam az ötletet a 30 fokban, de úgy voltam vele, hogy hát menjünk. Ubit beraktuk a hordozóba, Tomi hátára fel és indulás. Voltak mélypontok, de az amit ott láttunk az mindenért kárpótolt. Ubi néha aludt, néha nyűglődött, néha magyarázott, de összességében úgy tűnt, hogy élvezi, bár így még nem utazott. Ott ittunk egy fröccsöt, ettünk (főleg a fiatalember) egy gőzgombócot, kicsit rohangálhatott és visszatúráztunk. Mivel az alvást nem vitte túlzásba, ezért estére megbolondult egy kicsit, de nagyon jól bírta.

Másnap jött Hallstatt, ami nekem bakancslistás hely volt évek óta. Elsőre azt mondanám, hogy nem úgy néz ki mint az agyonphotoshopolt képeken, teljesen más, de talán még gyönyörűbb. Itt is felmentünk felvonóval (Tomi egy hős, aki a tériszonya ellenére bevállalta), körbenéztünk és próbáltam mindent lefotózni, de a képek sajnos nem adják vissza az igazi látványt, Míg mi ittunk egy fröccsöt, ő sétálgatott, ismerkedett, összehaverkodott a pincérrel majd visszamentünk a városba és ott sétálgattunk, fagyiztunk. Ubi is hol a babakocsiból nézelődött, hol velünk sétált, de szerintem tetszett neki és persze folyamatosan kommentált mindent 🙂 Valószínűleg a turisták csak a központi részre koncentrálnak, de mi kiszúrtunk egy kevésbé forgalmas kis szigetet és ott volt az a pont, hogy na akkor most itt akarok maradni. 🙂 Utána még elmentünk egy erdei tóhoz, ahol a fiúk pancsolhattak, míg nekem sikerült belelépnem egy darázsba. Ubi pedig kavicsozhatott kedvére az átlátszóan tiszta vízben. Cuki volt, mert már remegett a szája a hideg víztől, de ő mégsem akart kijönni és iszonyatosan élvezte. 🙂 Ez a hely is egy rejtett kincs volt az erdő közepén 🙂

Másnap sajnos már indultunk haza, de még előtte megálltunk Salzburgban, bementünk a Mirabell-kertbe, sétálgattunk a városban, Ubi örülhetett az “Uborka-társainak”, én meg kiélhettem a Muzsika hangja imádatomat és onnan indultunk haza.

Nagyon jó választás volt Ausztria, sokkal szebb, mint gondoltam és annyira más világ. Tökéletes hely pihenni, feltöltődni, lelassulni és álmodozni.

Ubi pedig megint bebizonyította, hogy vele aztán tényleg bárhova el lehet menni. És nyilván volt hiszti mikor fáradt volt, ráadásul a foga kicsit bekavart (ami tegnap ki is bújt), de büszkeség és öröm volt látni, hogy mindenkire mosolyog, mindenkivel közvetlen, mindent!! megeszik, nem kellett miatta egyik programon sem módosítani, vagy törölni. Ha zenét hallott tapsolt, meg táncolt, a kocsiban nézelődött, vagy dumált (leszámítva a 20 perces üvöltést), ment oda az állatokhoz ( mindenki vau-vau volt, legyen az ló vagy tehén 😀 ), mindenkinek adott a kekszéből, az innivalójából. A szálloda személyzetét teljesen levette a lábáról 🙂 Csak azt sajnálom, hogy még túl kicsi, hogy emlékezzen erre. De remélhetőleg még úgyis visszatérünk 🙂

A kisbőrönd újra úton

Nem akartam írni a mostani utunkról külön, de annyira sok minden történt, meg Ubi ismét annyira meglepett minket, hogy muszáj lesz. Bevallom mivel éjszaka utaztunk, ezért az oda-úttól nem féltem, inkább azért aggódtam, hogy mi lesz hazafelé.

Már izgalmasan indult a keddünk is, mert a kocsi aznap lett kész. Összepakoltunk mindent, én elmentem németre és az volt a terv, hogy Tomi megfürdeti Ubit, összeszedi a gyerekeket és jönnek értem fél9-9 körül. Majdnem össze is jött, de beragadt a csomagtartó, így még a szerelőt is útba kellett ejteni. Fél10 körül sikerült is elindulni. Összességében jó út volt, viszont Ubi nagyon sokszor felriadt, felsírt és csak simogatással aludt vissza. Megérkeztünk, megreggeliztünk és szerencsére még aludt velünk, így a május 1-jei buliba viszonylag frissen érkeztünk. Hihetetlen volt, ahogy pörgött, ahogy ment mindenkihez, nagyon élvezte, hogy szaladgálhat a kertben (igen, szalad, mert nem tud lassan menni). Többször volt, hogy a lejtős kertben pofára esett nagy sietségében 🙂 És persze a délutáni alvást is kihagyta, mert nem akart semmiről lemaradni. 🙂 Ott is hagytuk egy időre, mert a lakás amit béreltünk Airbnb-n, undorítóan koszos volt, én mondtam hogy oda még mi sem megyünk, nemhogy gyerekkel, így Tomival röpke másfél óra alatt turbótempóban kitakarítottuk.

Másnap mentünk kirándulni a gyerekekkel meg Tomi nagybátyjáékkal egy barlangba. Tomi vitte hordozóval, amit nem annyira bírt, így egy idő után kijöttünk vele és hagytuk kint rohangálni. Volt egy külsős gyereknek való park is, azt nagyon élvezte, bár amikor nem az volt, amit ő szeretett volna, akkor azért földhöz vágta magát. Másnap Tomi nagynénjével mentünk megint kirándulni egy csodás kis birtokra. Egy hatalmas kert, eléggé lerobbant házakkal, de ott is lehetett sétálni, meg felmászni fadarabokra, bár előtte eső volt és vizes volt minden, de Ubit nem nagyon zavarta. Megálltunk egy étteremben ebédelni, öröm volt nézni, ahogy eszi a főtt spárgát meg a sok zöldséget. Délután Omitól megkapta első fagyikelyhét, amit magához hűen, be is tolt 🙂

Este Flórián-nap alkalmából volt tűzgyújtás meg majális-féle, amit szintén tök élvezett. Evett, ivott, táncolt, 9-ig bírta. Viszont annyira elfáradt, hogy az 5 perces hazaúton elaludt a kocsiban és arra sem kelt fel, hogy otthon átöltöztettük 🙂

Szombaton őt otthagytuk a nagymamájánál, míg mi elmentünk vásárolni meg randizni, délután aludt egy nagyot, este pedig mentünk a szülinapi buliba. Alapból csinos volt így már ezzel levett mindenkit a lábáról. Majd meglátták, hogy MINDENT eszik és iszik, majd megszólalt a zene, meg meglátta a fényeket és ment a táncparkettre… iszonyú cuki volt és tök büszkék voltunk rá, hogy ilyen kis talpraesett meg barátságos kisfiú. Mi addig persze iszogattunk 😀 9-ig bírta itt is, utána már nagyon nyűgös volt, aludt is másnap fél7-ig. Arra sem kelt fel, hogy összepakoltunk körülötte, hogy mikor felkel, csak eszik és indulunk reggelizni, majd haza.

És a hazaút… ettől nagyon tartottam. Ubi egy olyan gyerek, aki nem tud megülni a fenekén 5 percnél tovább. Mondta is Tomi Anyukája, hogy kemény utunk lesz és reméli, hogy nem fogja végigüvölteni az utat. Én már előre sajnáltam a gyerekeket, hogy szegények ezt hogy fogják bírni. De mondtam Ubinknak, hogy azt kérem Anyák Napjára, hogy legyen jófiú és bírja ki. Nyilván megértette .. 😀 De ez a csodagyerek egy perc sírás nélkül utazott 9 órán keresztül. Ebben segített, hogy az Ottó sokat játszott vele, de amúgy aludt, evett, nézegette a mesekönyvét és szuperul elvolt. A végén csak összenéztünk Tomival, hogy ezzel a gyerekkel tényleg el lehet mindenhova menni. Valószínűleg látta, hogy a testvére is be vannak kötve, és ők is nyugodtan ülnek, így ez jó hatással volt rá is. Kétszer álltunk meg, az elsőnél hagytuk kicsit rohangálni a parkolóban, de a másodiknál annyira esett az eső meg fújt a szél, hogy csak gyorsan pelust cseréltünk és indultunk is tovább.

És ismét nagyon büszkék vagyunk rá, mert mi felnőttek is nagyon elfáradtunk ebben az 5 napban, és ő ezt a pörgést, a sok programot, a sok jövés-menést nagyon jól viselte. Sose legyen rosszabb utunk 🙂