Kezdeném a legfontosabb dologgal, végre tud cuppanós puszit adni. 🙂 Ennek nagyon örülök, mert eddig csak tátott szájjal odanyomta a fejét az arcunkhoz és ez volt a puszi. Na ez most megváltozott 🙂

Sajnos ez a hónap inkább a betegeskedésről szólt. Folyamatosan folyt az orra meg köhögött, de annyira nem volt komoly, hogy orvoshoz vigyem. Majd egyszercsak hivtak a bölcsiből, hogy belázasodott és menjünk érte. Elvittem a doktornénihez, aki mondta, hogy a torka is tiszta, a tüdeje is, biztos a foga, így mehet hétfőn bölcsibe (ez csütörtökön volt). Hétfőn szabin voltam, igy gondoltam kap még egy nap pihenőt, viszont annyira köhögött, szinte már fulladozott, hogy visszavittem és kiderült, hogy tüdőgyulladása van. Szerencsére az elején elkaptuk, így csak egy napig volt lázas és a negyedik napra már a köhögés is elmúlt, de azért megviselte. Sokat aludt, keveset evett, sőt volt hogy semmit 🙁 Ez pedig mivel nem jellemző rá, így tudtuk, hogy baj van. A felügyeletét meg úgy oldottuk meg, hogy egyik nap én voltam vele, másikon Apa, harmadikon Mama, negyediken Omi. Ő meg ezt nagyon élvezte. Én már kevésbé 🙂
De a lényeg, hogy meggyógyult és ment újra bölcsibe, ahol kemény három napot bírt, a negyediken hívtak, hogy ismét lázas. Inkább nem osztom meg, hogy miket mondtam és hogy reagáltam. Megint elvittük az orvoshoz, megint nem talált nála semmit, így gyógyszerrekkel megpakolva indultunk utunkra.

Szerencsére még a betegség előtt találkozott az Avis-es Mikulással, meg a kerületivel is, így nem maradt le annyira a bölcsisről. Nem nagyon ijedt meg, adott neki pacsit és örült, hogy kapott csokit 🙂

Voltak fent a Mamáék, voltunk érte együtt a bölcsiben, aminek nagyon örült. Másnap a Teták mentek érte, meg voltunk náluk is, úgyhogy mozgalmas napok is voltak. Még mindig imád tömegközlekedni, habár a metrót 3 megálló után megunja, a villamosozást viszont nagyon szereti, valószínűleg mert tud nézelődni és most gyönyörű volt a város.

Itt voltak Omiék is, először nem értette, hogy hogy kerülnek ide, eddig a telefonban látta őket, de nagyon hamar feloldódott és látszólag nagyon sok mindent értett. Péntek délelőtt csak velük volt, mert mi dolgoztunk, és nagyon jól elvoltak. Annyira jó lenne, ha többet tudnának találkozni és úgy kötődne hozzájuk is, mint Anyuékhoz és egyszerre tanulná meg mindkét nyelvet.

Advent első napjától kint van neki is az adventi naptár és mindennap hoz neki valami apróságot az angyalka. Annyira cuki, ahogy szalad oda reggelente és mutatja boldogan, ha talál benne valamit. Van, amikor egy kis csoki, van amikor keksz, volt amikor színes ceruza volt, vagy egy kicsi könyv. Nagyon szeretném, ha megmaradna ez, hogy minden apróságot értékel.

Voltunk karácsonyi vásározni is, megkóstolta a Chai Latte-t, meg a forró almalevet, mindegyik bejött neki, de szerette a fényeket is.

Egyre jobban feszegeti a határokat és én vagyok az, akinél a legtöbb mindent megenged magának, én meg ezt nehezen viselem. Próbálok türelmes lenni, meg mindent megmagyarázni, de mikor szándékosan földhöz vág mindent, ott nálam is elszakad a cérna. Egyelőre még működik a “gondolkodóágy”, de ki tudja meddig. A bölcsiben ezeknek a hisztiknek nyoma sincs, így nekünk kell okosan kezelni. És fura mód, ha ott vagyok úgy hogy mások is, akkor van a legnagyobb hiszti meg az Aja Aja .. amint kikerülök a látóképből, azonnal normalizálódik a helyzet. Ezt is nehezen viselem.

Úgy tűnik, mintha elindult volna a beszélőkéje, egyre több mindent ismétel. Végre mondja, hogy Omi, hogy Emi, miiiiiz (méz), kék, lila, zöld és az ő kis huncut mosolyával próbál utánozni minket. Még mindig úgy gondolom, hogy jobb lesz, ha elkezd végre beszélni és el tudja mondani, hogy mit akar, de majd erre térjünk vissza pár hónap múlva, mikor beindul a “de miért” időszak. 🙂

Nem egyszerű hónapon vagyunk túl. Annyi minden történt, hogy már gondolkodtam, hogy kimarad volt egy post vagy most hol is tartunk?

Ubi lelke talán most már alakul, de az őszi szünet után eléggé megborult. Minden reggel sírt, mikor otthagytuk és mondták a lányok, hogy napközben is sokat sirdogált, amint nyílt az ajtó szaladt oda, hogy Aja, Apa és ha nem mi voltunk akkor azonnal elsírta magát. Lehet, hogy sok volt neki az egy hét kihagyás, vagy csak akkor esett le neki, hogy ez a bölcsi nem egy ideiglenes megoldás. De úgy tűnik, hogy most már megnyugodott, azt a mondták, hogy semmi gond nincs vele. Még mindig egyedül játszik, de nagyon cukin viselkedik és szót fogad. Reggel Tomi viszi, így negyed 8 körül ő az első, én meg 4-kor indulok érte, szerencsére 10 perc az út, így nem ő marad utoljára. Nagyon pörgős még ilyenkor és hiába két megálló között lakunk és egyszerűbb lenne hazasétálni, ő inkább metrózni akar, így visszamegyünk – közben megállunk minden Skodánál, Citroennel, Audinál – felszállunk a metróra, megyünk egy megállót. Majd ott is várakozunk, mert ő integet minden metrónak. Az egyik elmegy, jön a másik így nehéz onnan elindulni.

Éjszakánként még mindig néha felkel, főleg a cumiját keresi, de van, amikor rosszat álmodhat, mert kiabál, hogy “Nem, Nem”.  Kis simi után aztán megnyugszik és alszik tovább. Egészen 5 körülig 🙂 (nagyon ritkán alszik 6-nál tovább). Ilyenkor még aki odamegy hozzá, rávesszük, hogy a kanapéján kicsit pihenjünk, de fél óránál többet ott sem bír és jelzi, hogy akkor itt az ideje a reggelinek. Ilyenkor felül a konyhapultra, választ magának meg az Apjának teát, nekem kávét, berakja a gépbe, utána facsarunk gyümölcslevet és közben már falatozgat 🙂 És ha valami eltér a rutintól, azonnal jelzi 🙂

A kisördögös hisztije még mindig megvan, általában napi egyszer. Ha otthon csinálja az a jobbik eset, mert berakjuk az ágyába gondolkodni és 5 perc múlva mosolyogva kiabál. A rosszabbik amikor mindezt az utcán csinálja, de ha el tudjuk terelni a figyelmét és van türelmünk kivárni, akkor túlélhető 🙂

Amúgy még mindig tartjuk, hogy 95%-ban semmi gond nincs, és tudjuk, hogy nagyon szerencsések vagyunk vele. A cukiságfaktor pedig csak emelkedik, ahogy nő és egyre értelmesebb. A szókincse is bővül, már mondja, hogy kukorica, néni, Teta, guriguri, tudja az összes német dal koreográfiáját, egyre több állatra meg tudja mondani, hogy “mit mond” (kigyó, tehén, kisegér, halacska), cuki ahogy artikulál és ha valami értelmes szót mond, akkor szégyellősen örül magának. És nagyon lelkes mindenben. Ahogy írtam, aktivan segít a reggelikészítésben, ő pakol be szinte mindent a konyhából az étkezésekhez, már szól hogy szívjuk ki az orrát, meg mikor evett, veszi le a polcról a vitaminját. Hihetetlenül szabálykövető meg fontos az életében a rutin. Ebben is hasonlít ránk, de nem is tudom miért vagyok ezen meglepődve 🙂

Megint volt egy halom programunk. Kezdődött az őszi szünet a tesóival, amikor elmentünk Siófokra. Az idő nem volt annyira kegyes, meg meg is fázott, de első éjjel ő aludt a legtöbbet, már alig vártuk, hogy felkeljen, mert mi már éhesek voltunk 🙂 Aztán átmentünk komppal Tihanyba, ami tetszett neki. Másnap otthon voltunk a szálláson, lementünk wellneszezni, amit nagyon bírt annak ellenére, hogy nem volt túl sok játék, meg kicsit hideg is volt. Onnan Battára mentünk, ahol csúcsra ért a betegsége a 39,5 fokos lázzal. Másnap ehhez képest simán letolta a családi fotózást, pedig hajnalban még gondolkodtam, hogy lemondom, de sokkal jobban bírta, mint vártam.

A testvéreivel meg Borival továbbra is óriási a szerelem és nagyon sokat jelent, hogy Emmával minden reggel találkozik, ez közelebb hozza őket egymáshoz, és cukin kiabál nekik mindig. És senkivel nem tud olyan gurgulázva nevetni, mint velük 🙂

Továbbra is imád enni, imádja a leveseket és igényli is a folyadékot és egyedül eszik most már mindent. Tényleg egy szavunk nem lehet, főleg látva, hogy mások mennyit küzdenek a gyerekükkel.

Még mindig a kiságyában alszik. Gondolkodtunk már többször hogy kivesszük a rácsot, hogy ki tudjon jönni, vagy átalakítjuk, de jobb a békesség meg a nyugalom. 🙂

Kicsi Ubink hivatalosan is bölcsis lett, megkaptam a beszoktatási naplót is, amiben napról napra vezették az eseményeket. Túl sok meglepetés nem volt benne, mert mindennap elmesélték a nevelők, hogy mi történt, de jó volt egyben elolvasni és tényleg nagyon büszke vagyok Rá, hogy ilyen barátságos, nyitott és szófogadó. Főleg, hogy 3 nap után beteg lett és egy hétig itthon volt, de utána mintha mi sem történt volna, folytatta a “folyamatot”. Látszólag minden szuper, eszik, játszik, alszik, de azért a lelke kicsit megborult. Minden ember éjszaka dolgozza fel a napközbeni történéseket, így ő is, és sokat volt fent éjszaka, volt, hogy kiabál, hogy “nem, nem”, de amint megkapta a cumiját az esetek többségében visszaaludt. Reggelente még néha sírdogál, mikor eljövök/eljövünk, de a nevelők is azt mondták, meg Anyu is (akik 30 évig dolgozott bölcsiben/oviban), hogy inkább az elején sírjon, mert utána ezt feldolgozza és sokkal jobb lesz neki. Nem mondom, hogy könnyű ilyenkor otthagyni, főleg az elején mikor láttam az óriási könnycseppeket, de az ő érdekében kemény kellett, hogy legyek és mivel tudom, hogy jó helyen van, nagyon kedves Ivett és Bea is, megszerette őket, így könnyebben elengedtem. Amúgy nagyon tetszik a bölcsi rendszere, a nevelők szabályai és a napi rutin. Úgy néz ki egy nap, hogy megérkezünk, átveszi a cipőjét, (ő megy a benti cipőért és teszi a kintit a kosárba), majd kézmosás, megkapja a takaróját és megy a csoportszobába. Egy gyors ölelés meg puszi, és én már ott sem vagyok. Majd ők reggeliznek és ha jó idő van, mennek is ki az udvarra, ott eszik meg az tízórait is. 11 után bemennek, mindenkit tisztába tesznek, fél 12-kor ebéd, és aki végzett, az mehet is aludni. Ubinak szerencsére az első pillanattól ez jól működött. Elvileg 2-3:30-ig alszanak, 3-kor uzsonna és fél4-től lehet értük menni. Ami jó dolog, hogy sem kaja sem alvás közben nem lehet megzavarni a gyerekeket, így aki akkor érkezik annak várni kell. Ha pedig egy gyerek előbb felébred, akkor csöndben pihen míg a többiek alszanak. Ez nekem meglepő, hogy Ubi, aki ilyenkor itthon már nyivákol, ott megvárja a többieket és csendben elnézelődik.

Ami viszont említésreméltó, hogy mennyire máshogy viselkedik velem, még inkább ragaszkodó lett és bepróbálkozik mindennel. Olyan hisztiket tud csapni egyik pillanatról a másikra hogy zeng tőle a lakás, és ilyenkor kénytelen vagyok türelmesen várni, amíg abbahagyja, mert semmit nem enged. A hiszti mértékétől függ, hogy sikerül elterelni a figyelmét vagy sem. Ezért is próbálok vele minél többet lenni, közösen játszani, vagy csak összebújva “beszélgetni”, de általában a közöny vagy az hogy nyugodt maradok és várok, az szokott segíteni. Sokat olvastam erről, és Vekerdy Tamás is ezt javasolta.

Szomorú esemény is történt, Tomi nagymamája, Ubi utolsó dédimamája itt váratlanul itt hagyott minket. Én őt nagyon megszerettem és szerettem volna ott lenni a búcsúztatóján, de mérlegelnem kellett. Az nem volt kérdés, hogy Ubit nem tesszük ki egy ilyen útnak, de napokig őrlődtem, hogy hogy tudnánk megoldani, hogy őt nem vesszük ki a bölcsiből, de én is megyek. Aztán végül úgy döntöttem/döntöttünk, hogy a szeretet nem ezen múlik, hogy ott vagyok a fizikálisan a búcsúztatón, vagy nem, viszont Ubinak most szüksége van rám, meg arra, hogy az új rendszer stabilizálódjon. Így Tomi egyedül ment 🙁 Ráadásul a sors is megkönnyítette ezt, mert mindketten kicsit lebetegedtünk, így pláne nem vágtunk volna neki az útnak együtt. Indulás előtti éjszaka 1 hónapos kora óta a legrosszabb éjszakánk volt, kb 3 órát ha aludhattunk. Sirt, vergődött, hisztizett, csapkodott, semmi nem volt jó neki, és az ágyában sem volt hajlandó maradni. Borzalmas volt, hogy nem tudok neki segíteni, közben fogy az én türelmem is, de ő ezt nem veheti észre. Szerencsére ez egyszeri alkalom volt.

Előző hétvégén Galyatetőn voltunk hármasban, amit a szüleimtől kaptam szülinapomra. Szavakkal nem kifejezhető, hogy milyen csodálatos ilyenkor az erdő és Ubi is élvezte- amikor épp jó hangulatban volt – de már bújkált benne a takonykór. A wellness is tetszett neki, meg a játszótér is, sőt az étteremben is úgy viselkedett mint egy úrigyerek 🙂

A legviccesebb (és néha legidegesítőbb 😀 ), hogy ha megyünk az utcán és meglát egy Citroent, Skodát, Audit vagy Opelt, akkor kiabál, hogy Apa, Papa stb.. Nem is kell látnia a logot, oldalról is felismeri őket és bármilyen messziről, és tudja, hogy kinek van olyan autója. Hihetetlen az egész, nem is tudom, hogy hogy csinálja, de mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy ő vágja a márkákat 😀

Augusztus végén elkezdte aktívan használni a kismotorját, aminek egyik oldalról örültünk és nagyon büszkék voltunk rá, viszont sem az alattunk lakó nem gondolom, hogy ugyanezt érezte, sem mi mikor megláttuk a cipőjét. Eleinte még itt a lakásban száguldozott vele, de most már játszótér helyett is szivesen motorozik.

Voltunk egy nyárzáró fürdésen a Palatinuson, ahol nagyon élvezte a csúszdákat. Eleinte még el akartam vinni babaúszásra, de utánajártam és a babyúszáshoz már túl nagy, az úszástanuláshoz meg még kicsi, így maradnak az ilyen strandos események.

A babakocsi egyre többször marad itthon, mert bírja a gyaloglást és az esetek nagy részében szót is fogad. Nekünk is egyszerűbb, hogy nem kell arra figyelni, hogy olyan helyre menjünk, ahol babakocsival is lehet közlekedni. Azóta egyre többet metrózunk, meg villamosozunk, amit Ubi imád. Ha tehetné egész nap ezt csinálná 🙂

Mielőtt mi elutaztunk volna 4 napra, úgy gondoltuk, hogy legyen egy próbahétvége a Mamáéknál, nézzük meg hogy bírja. Annyira jól érezte magát, hogy hazafele végig duzzogott és mikor kérdeztem, hogy most akkor mi van, forduljunk vissza, annyit mondott határozottan, hogy igen. Hasonló volt a 4 nap, amíg mi Olaszországban voltunk. Néha felnézett az égre, mutatta a repülőre, hogy Aja meg Apa, aztán játszott tovább. Tök jó érzés, hogy van egy hely, ahol otthon érzi magát és ahol nyugodt szívvel otthagyhatjuk. Jókat evett, volt játszón, kint volt egész nap a kertben és nagyon sokat játszott Borival.

Voltunk a Vasúttörténeti parkban, ahol teljesen extázisban volt a mozdonyoktól, azóta kiabál minden vonatra, hogy húhúúúú. Találkoztunk ismét Lucáékkal egy játszóházban, de a játékok jobban lefoglalták, mint Luca. Bár tény, hogy sosem volt még játszóházban, így ez most újdonság volt.

A szókincse elkezdett bővülni, most már tisztán mondja, hogy Mama, meg popo. Teljesen rákattant a mondókákra, így állandóan megy a “Nád a házam teteje”, meg a “Cini-cini muzsika”, a “Töröm töröm a mákot” és más német nyelvű mondókák meg dalok. Ő meg persze mutatja és csinálja amit lát, iszonyú cuki 🙂 Mondja, hogy “pályi”, amit sokáig pálinkának hittünk, egész addig amíg a boltban meg nem látta a párizsit és ki nem ugrott a kocsiból 🙂

Mondja azt is hogy Autó, ráadásul megyünk az utcán és minden Citroen-nél kiabál, hogy Apa Apa, és minden Skodánál, hogy Papa. Akármilyen messze is van, ő felismeri ezer közül is

Tomi allergiás a parlagfűre, így elég sokat fújta az orrát mostanában. Ez jó példa volt neki is, mert ő is hozta a zsepit és addig próbálgatta, amíg sikerült kifújnia az orrát. Azért másfél évesen ez nem rossz teljesítmény 🙂

És a mi a legfontosabb, hogy 23-án elkezdődött egy új időszak mindhármunk életében, azzal, hogy bölcsis lett. Lehet hogy már írtam, hogy sikerült egy kicsi családias bölcsit találnunk pont a lakás és Tomi munkahelye között. Remélem az, hogy eddig tetszik neki, ez folytatódik. Nagyon szimpik a gondozónők és bár Ivett eddig beteg volt, Beát szerintem már most a szívébe zárta.

Fura ez az egész, hogy tényleg most született és már bölcsis. Sokan mondták, hogy elrepülnek ezek a hónapok, de tényleg így van. El nem tudom mondani, hogy milyen szerencsések vagyunk, hogy ilyen kis csodabogarat kaptunk, aki okos, kedves, egy igazi kis szeretetbomba még mindig, aki azért nyilván megpróbálja érvényesíteni az akaratát, de ez csak azt mutatja, hogy életrevaló kisfiú lesz. Néha csak itt ülök és nézem, ahogy táncol, meg pörög és közben dumál még a kis halandzsa nyelvén, majd ideszalad, hogy Aja Aja , megölel és megy tovább, közben huncutul mosolyog. Persze még mindig Apa az isten, de azt hiszem, hogy ez jól is van így. Gondolkodtunk, hogy vajon miért van az, hogy egyik gyerek sem ragaszkodott hozzá ennyire. Nyilván van több magyarázat rá, de ami tuti közrejátszott, hogy mikor megszületett, akkor rátették és nem rám, ez pedig biztos egy különleges kapcsott képzett köztük. Annyira jó látni, ahogy szalad hozzá, ahogy ölelgeti és amilyen szeretettel mondja, hogy “Apaaaaaaaaa”.

Hát itt tartunk most és várom, hogy hogy alakulnak a bölcsis napok.