Még mindig nem hiszem el, hogy a mi kicsi Uborkánk másfél éves, hogy 18 hónapja belecsöppentünk életünk egyik legnagyobb (ha nem a legnagyobb) kalandjába, hogy ez a kis csodabogár mindennap meg tud lepni és hogy mennyi szeret van benne, amivel minket is napról napra formál és alakít. Lehet, hogy ez egy kicsit érzelmesebb post lesz, mint az eddigiek, mert én is újabb felismeréssel lettem gazdagabb, rájöttem, hogy miért volt olyan nehéz az eleje és hogy mitől féltem a legjobban.
Az alap talán az, hogy én nem vagyok egy túlságosan érzelmes ember, nem vagyok olyan, aki becézget, aki folyamatosan az érzelmeiről beszél és kinyilatkoztatja. Mindig úgy gondoltam, hogy szeretni nem szavakkal, hanem tettekkel kell. És ezt is óvatosan, megtartva a tisztes távolságot, mert amúgy védtelen vagyok és sebezhető. Aki ismer, ezt tudja rólam, hogy bizonyos szintig szinte mindenkivel közvetlen vagyok, de van egy “fal”, amin nagyon kevés embert engedek át. Na és akkor jött ez a kicsi ember, én meg rettegtem, hogy hogy fogom őt szeretni, hogy fogom neki megadni azt, amire szüksége van, úgy hogy a “falam” megmarad. Ez rettenetesen frusztrált és magamban nagyon sokat hadakoztam és harcoltam, amibe belegondolva, ez borzalmas dolog, de az érzelmeket nem lehet irányítani. Majd jött a mi kis Uborkánk és ezt a falat egy váratlan rugással lebontotta és úgy közel férkőzött hozzám, mint még soha senki. Én meg ettől bepánikoltam. Én ezt nem gondoltam volna, hogy ilyen érzések léteznek és hogy van valaki, akivel együtt lélegzünk, akivel együtt sírunk, ha fáj valamije és együtt nevetünk minden hülyeségen, és úgy ölel, mint senki más. És persze ma megkaptam, hogy ősanya lettem, de szerintem nem, csak elengedtem valamit, amihez eddig foggal-körömmel ragaszkodtam és hagyom hogy most már az eszem helyett (néha) a szívem irányítson. Lehet, hogy ez a korral is jár, vagy csak észrevétlenül hagytam magam sodródni, de most így jó.
Na de ez Ubiról szól, meg az ő 18. hónapjáról, ami megint nagyon aktív volt. Valószínűleg ezért is rohan így az idő, mert folyamatosan megyünk, csinálunk valamit.
Beindult a bicajozás, szinte mindennap mentünk vagy mentek Tomival valahova. Most már ha szóbakerül, hogy megyünk bicajjal, akkor megy a fogashoz és mutogat, hogy kéri a sisakját. Úgy tűnik teljesen megszokta, hogy közben nézelődik, hogy csikizi Tomi hátát. Én azért nem vagyok teljesen nyugodt, mert gyűlölök Budapesten bicajozni, főleg ha autók között kell menni, de szerencsére van több bicajút és ott azért jó menni, meg könnyebb így közlekedni. Ők voltak az Orczy-kertben, közösen voltunk a Városligetben a Pántlikában és a Kertemben, Óbudán a Görzenálban, a Margitszigeten, a Grundon, mindenhol el lehetett engedni, így ő is és mi is ki tudtunk kapcsolódni.
Június végén itt volt Omi, voltunk vele meg a tesóival strandon, amit nagyon élvezett, ki sem akart jönni a vízből. Evett megint új dolgokat, amiket még soha, mint pl kukoricát, babgulyást, sárgabarackot, ribizlit és slambucot, nem meglepő, hogy minden ízlett neki.
Voltunk megint a Babakutatóban is, ott azt vizsgálták, hogy mennyire figyel és mennyire tudja megkülönböztetni a dolgokat és rámutatni. Én ezt semlegesnek értékelném, mert talán kicsit unta, de azért ügyesen mutogatott.
Voltunk Battán nyaralni, először csak egy hétvégét, amin mi Tomival elmentünk a Balaton-átvezetésre. Szerencsére semmi gond nem volt vele, bár estére már hazaértünk. Utána Bori volt nálunk egy hétig. Cukik, ahogy szeretik egymást, és ragaszkodtak egymáshoz. Majd a következő héten mi voltunk Battán. Tetszett neki a szabadság, hogy bármikor kimehetett, ott volt a kutya; nem zavarta az sem, hogy mezítláb mászkált, volt egy kis medencézés is és persze a nagyszülei lesték minden kívánságát. Jó volt látni, hogy odament a málnabokorhoz és ette a málnát róla, vagy felvette a leesett sárgabarackot és elnyammogta (úgy, hogy a magját kivette és eldobta 🙂 ).
Szombaton itt voltak Anyuék, és elvittük őket a Zwack múzeumba és gyárba, ahova gyereket nem igazán lehet vinni, így addig Vesznáékkal volt. Nem gondoltam volna, hogy ennyire megviseli, úgy sírt, hogy kapkodott levegő után és közben mondogatta, hogy Aja Aja .. hálistennek utána a gyerekekkel elvolt és megnyugodott, de nem értem, hogy miért akad így ki, hisz ismeri őket, szeretik őt és tudja, hogy visszajövünk. Remélem azért ez idővel változik.
Egyre több mindent mond. Az APA már régebben is megvolt, de nem mondta olyan szépen, mint most. Ha Tomival van, akkor AJA kell neki, ha velem akkor meg APA. Fura, hogy sem a Mamát, sem a Papát nem mondja, pedig azt a gyerekek első körben szokták. Túl sok új szó nem került be a repertoárjába, csak a halandzsa maradt.
Továbbra is kétszer alszik még napközben, este 8 körül megy ágyba és reggel 6-7-ig alszik, ami érdekesség, hogy egyre több kutya van az ágyában. Kezdett egy kis állattal, most már kell a takarója és 3-4 kutya, mikor mennyi jut eszébe. Van, amikor ha elaludt, kipakolom őket, mert nem fér el 🙂
Volt szülői a bölcsiben. Szeptember 23-án kezd, alma lesz a jele és a Süni csoportba fog járni. Négyen kezdenek újként kb egyidősek és két nagyon kedves és szimpi bölcsisnénijük lesz. Remélem ez a szimpátia megmarad, egyikőjük karakánnak is tűnt, amire Ubinak szüksége is van.
Félelemérzete továbbra sincs. Folyamatosan rohan, meg is volt az első pofára esése, jól lehorzsolta az orrát meg homlokát, de ez kell a babakorhoz. Simán felmászik mindenhova egyedül, legyen az mászóka, vagy a játszón a hintázó elefánt, vagy a csúszda.
De, hogy ne csak a pozitív dolgokról essen szó, nemtetszését elég durván nyilvánítja ki: harap, csip, húzza a hajam, földhöz vág amit csak tud, illetve megáll a parkettán (nem ám a szőnyegen) és dübög a lábával. Az alsó szomszéd már jelezte, hogy kicsit hangosak vagyunk, de ha rászólok, akkor még inkább csinálja. Ha nem hagyja abba, akkor szokott jönni, hogy megy az ágyába gondolkodni. Sajnos ilyenkor nem lehet máshogy leállítani, 5 perc az ágyában és utána az esetek nagy részében már “normális”.
