Nem nagyon volt más választásom, minthogy megszokom azt, ami van és reménykedem, hogy folyamatosan csak jobb lesz. Az éjszakák tényleg jobbak lettek, hisz Ubi csak egyszer kel fel enni, utána pedig akkor, amikor már amúgy is kelnie kellett Tominak, így megmaradtak a közös reggelik. A hasfájás is mintha enyhült volna – főleg így, hogy a háziorvos szerint nem is hasfájós kisbaba. És természetesen minden megmaradt ahogy volt, vagyis ami egyik nap működött, az a másik nap már nem. Messze nem voltam olyan depiRozi, mint az első hónapban, de azért sokszor jött a mélypont, amikor fogalmam nem volt, hogy épp most mi a baja, vagy miért nem alszik, miért nem jó neki sehogy. se fekve, se karban. Ráadásul a vérnyomás issuem még mindig aktuális és gyógyszer mellett is elég durván ingadozik, ezért ez sem segít a kedvemen. De a lényeg, hogy Ubi jól van tök szépen fejlődik, mivel erős és könnyű, ezért elég hamar felemelte a fejét hason fekve és forgatta jobbra-balra, viszont annyira izgága és örökmozgó, hogy amit megeszik annak egy részét le is dolgozza a privat-aerobic gyakorlataival. 🙂 És ami fontos, és életben tart, hogy nagyon sokat mosolyog és elkezdett gügyögni, így már nagyon várom, hogy eljöjjön a kacagós időszak, mert egy-egy ilyen pillanat hosszú időre tud erőt adni.