Bár még nem telt el egy hónap, de ez az esemény külön post-ot érdemel.
Az egész másfél hónapja kezdődött, amikor Tomi kitalálta, hogy lepjük meg a húgát a szülinapján és utazzunk ki Németországba a hosszú hétvégén. Én, akinek ilyenben nulla tapasztalata volt, rábólintottam, hogy ok ez egy tök jó ötlet, de azért ott volt bennem, hogy egy ekkora kisbabával nem kicsi kihívás lesz, de bátrak vagyunk, vágjunk bele. Egészen múlt előtti vasárnapig így gondoltam, mikoris Ubi az egész battai napot végigszenvedte, hol sírt, hol küzdött, de a lényeg, hogy hazafele teljesen elbizonytalanodtam és szívem szerint lemondtam volna az egészet, de addigra már az ünnepelten kívül mindenki tudott a tervünkről és mindenki várt minket. Aztán úgy voltam vele, hogy kifele éjszaka megyünk, ott nagy valószínűséggel aludni fog, hazafele lesz inkább kemény, hisz azért itthon is szokott nyűgös lenni, mi lesz vele a kocsiban .. nem beszélve az ott töltött napokról, amikor mindenki látni akarja, folyamatosan megyünk, a jól megszokott rutinja teljesen fel fog borulni.
Na de ami történt, az minden elvárásomat, álmomat felülmúlta. Ez a 3 hónapos csöppség végigaludta a kifele utat, egyszer kelt fel, mikor megálltunk tankolni, de ott amúgy is be volt tervezve az éjszakai alvás előtti etetés. Legközelebb már akkor ébredt amikor megérkeztünk reggel negyed 6-kor, de ott is evett és aludt még velünk 3 órát. Hihetetlenül jól bírta az aktív napokat is. Persze nyilván többször sírt, mert volt kis kaki-problémája (legalábbis ezt feltételezem), meg csak nem a megszokott helyén volt, nem a megszokott idejében aludt, evett, de ahhoz képest, hogy min ment keresztül, le a kalappal.
Na és akkor eljött a hazautazás ideje, nem titkolom, hogy azért attól eléggé rettegtem. Nem is magunk miatt, hanem inkább azért, hogyha végigüvölti az út felét, háromnegyedét, akkor azt a gyerekek hogy viselik. De ez a kis tüneményes angyalka az út 90%-át végigaludta és messze nem ő viselte legrosszabbul. A végén elfogyott a türelme – igazából már mindenkinek – de hihetetlen, amit és ahogy végigcsinált. Főleg ő, aki utál lekorlátozva lenni, meg egy helyben lenni, kis szünetekkel kibírt 10 órát lekötözve. Nem is tudom, hogy hogy lehetünk ilyen szerencsések, hogy egy ilyen csodababát kaptunk, aki még akkor is mosolygott, mikor hazaértünk és ő adott nekünk energiát, amikor a pihenőknél tisztába tettük és vigyorgott mint a vadalma. Soha ne legyen rosszabb utunk és maradjon ilyen kis cukorfalat!
Indulás előtt péntek este és hazaérkezés után kedd este 🙂