Egy kő leesett a hétvégén, miután a titkolózás egyik felének vége, már csak a céges kommunikáció van, de ott meg meg akarom várni, hogy az embereim szabiról visszajöjjenek, így érzem fair-nek, hogy egyszerre mondom el nekik. Talán még vicces, de én még mindig nem hiszem el, és úgy beszélek róla, meg úgy viselkedek néha, mintha kívülálló lennék. Még szoknom kell … Pedig voltam dokinál, kielemezte az összes eredményemet, és megint hallottam a szívhangot, megerősítette, hogy ennél nagyobb rendben nem is lehetnék, de valahogy mégis … Lehet, hogy addig amíg Tomi családja nem tudja meg és nem fogadja el, addig nem is tudok felengedni és igazából nem is tudok örülni. Tudom, tudom, koncentráljak a pozitív dolgokra, meg azokra az emberekre akik örülnek és boldogok, de nem egyszerű, de a  legmélyen ott van és nagyon rossz érzés ..

Amúgy a hányinger elmúlt, átvette a helyét a sav-túltengés, aminél még próbálgatom a módszereket, de kezdek belejönni, meg az olyan programok, mint a tegnapi, sokat segítenek elterelni a figyelmet. Tomi nagyon régóta meg akarta nézni a Dzsungel Könyvét, és nem is lehetett volna jobb előadást találni, mint amilyen a tegnapi volt, a gödöllői Arborétumban, egy valós dzsungel környezetben.