Ez az üzenet várt minket, amikor kinyitottuk szombat este itthon az ajtót. Mert igen, hazatértünk. Nagyon jól esett és tök jó meglepi volt, főleg a hosszú út után. Véget ért az 5 hónapos kalandunk. Egy hete már benne volt a levegőben, hogy itt a vége, feszültebbek voltunk, szomorúak és nehéz volt a búcsú mindentől és mindenkitől. Plusz feszültségként pedig ott volt, hogy hogy fogunk ennyi cuccot bepakolni a kocsiba. Tomi hétfőn még próbált nyugtatni, de ahogy gyűltek a csomagok, úgy tűnt el az ő nyugodtsága is.

Végül két szatyor kivételével minden befért, de a végén már a ruháinkat a különféle lyukakba próbáltuk betömködni, hogy beférjenek 🙂 Majd 8 előtt pár perccel útnak indultunk .. nehéz volt, hisz azért ennyi idő alatt lehet kötődni, meg lehet szeretni ismeretlen embereket, mégiscsak családtagokat hagytunk ott és félbehagytunk egy folyamatot, ami remélhetőleg nem fog visszafordulni, de azért bennem van, hogy mi van ha … Ez pedig Iván nyelvtudása.

Fura érzés, mert 8 órás út után először beköszöntünk a szüleimnek, meg hazajöttünk felcuccoltunk, elkezdtünk kipakolni, de rájöttem, hogy csak jobb lett volna úgy hazajönni, hogy kitakaríttatjuk valakivel a lakást. De ma ki lett takarítva, el van pakolva minden és ahogy itt ülünk a kanapén, megy a tv-ben a Paw Patrol, olyan mintha az egész egy nagyon jó álom lett volna és semmi nem változott volna. Onnan tudom, hogy nem álom volt, hogy a két fiú egymással németül beszél, ez pedig előtte nem történt meg. Bár Tomi mondta, hogy amikor valamit mondtam, akkor a kinti lakásunkra azt mondtam, hogy “otthon”, ami mutatja, hogy tényleg otthon éreztem magam.

Amúgy az utunk tényleg jó volt, forgalom sem volt és olyan gyönyörű helyeken jártunk, ahogy átjöttünk a hegyeken, amilyet még életemben soha nem láttam.

Hogy is összegezném ezt a majdnem fél évet?? Eddig életünk egyik legjobb döntése volt belevágni és Gerába menni. Közelebb kerültünk a családhoz – akiknek nem lehetünk elég hálásak, amiért ennyit segítettek és támogattak mindenben – , megismertünk új embereket – a végére az is közvetlen lett, aki az elején nagyon tartotta a távolságot – , Iván is újabb újdonságot látott a világból, lettek új barátai és ami a legfontosabb, hogy megtanult németül folyékonyan, akcentus nélkül, a fő cél pedig ez volt. Az, hogy közben kirándultunk, felfedeztünk egy csomó szépséget már csak hab a tortán.

És, hogy mit hoz a jövő? Nem tudjuk, lehet, hogy maradunk, lehet hogy nem, de az biztos, hogy merni kell nagyot álmodni, merni kell bátornak lenni és kockáztatni, mert nagyon megéri.