Minden egyes reggel van egy pillanat amit nagyon várok. Nem azt amikor fel kell kelni, vagy nem találok ruhát a szekrényemben, de még azt sem amikor elmegy előttem a metró. Aki nem tudja, a pesti oldalon lakom és a budai oldalon dolgozom, így villamossal át kell jutnom a Dunán. (szándékosan nem írtam Pestet és Budát). Amikor felszállok a villamosra a Nyugatinál, már akkor eszembe jut, hogy most vajon milyen látvány fog elém tárulni, amikor a villamos elindul a hídon. Nyáron ezek a pillanatok visszaadták az életkedvemet, hirtelen felébredtem és minden szépnek, jónak tűnt. A kék ég, a napsütés, balra a Vár és a Parlament. Nyáron mindig balra néztem, mert gyönyörű volt és ilyenkor büszke voltam a mi kis városunkra. Viszont 2 napra jobbra nézek és egy semmihez sem hasonlítható látvány tárul elém. Pedig már tavaly ősszel is ezen az útvonalon jártam, de soha nem tűnt fel. Tegnap fedeztem fel, ma pedig már előre készültem rá. Nem nagyon tudom leírni, mert látni kell a színes fákat, a nyugodt Dunát, mögötte a budai hegyeket. Annyira megnyugtató, gyönyörű, kiegyensúlyozott a kép, hogy a reggeli hisztim a világ ellen azonnal elmúlik. Péntek reggelre azt terveztem be, hogy leszállok a híd előtt és átsétálok. Ha lenne valami jó kis fotómasinám (vagy visszakapnám az enyémet) akkor meg is lehetne örökíteni, de itt a pillanat számít, az pedig csak élőben ér valamit. Ráadásul minden reggel más a fák színe, így egyszeri és megismételhetetlen minden egyes nap indulása.