Béke vagy nem béke?

Jól ismert közhely, hogy mindent akkor kezdünk el értékelni, amikor már nincs. Ezért kell minden apróságnak örülni, minden apróságot megköszönni és értékelni, mert lehet hogy az később egy hatalmas nagy dologgá válik az életünkben.

Már több mint 3 hete kirobbant Ukrajnában a háború, mely az oroszok szerint csak békefenntartás (wtf), de amúgy meg az oroszok hatalmi játszmája, amiben már az egész világ részt vesz. Bár minket nem érint közvetlenül, de mégiscsak szomszédos ország, és ártatlan emberek válnak áldozatul. Ártatlan családok menekülnek apa nélkül, mert nekik ott kell maradni harcolni. Ártatlan gyerekek jövőjére nyomja rá a bélyegét, de legalább aki átjut a határon, annak talán lesz jövője. Borzalmas nézni a képeket, videókat és személyesen is tapasztalni, ahogy egy bőröndben az életükkel megjelennek, látni a szemükben a kétségbeesést és a segítségkérést. És ilyenkor óhatatlanul is felmerül bennünk, hogy mi lesz ha ez minket is elér? Ha nekünk is menni kell? Hova megyünk? Mit viszünk? Nyilván ami egy bőröndben elfér, de mi az a legfontosabb dolog? Iratok, pénz, valami emlék és ruha. Hisz minden más csak egy tárgy, ami az életüknek a része, de nem nélkülözhetetlen.

Kint voltam segíteni a Nyugatiban és nem megy ki a fejemből az a család, akik megérkezetek a fél 11-is vonattal (3 Anyuka, 5 gyerek) megálltak a bejárat mellett és láttuk rajtuk, hogy oké, első lépés megvan, de most hogyan tovább? Fáradtak voltak, de próbáltak erősek maradni. A két kisgyerek el is aludt a padon, meg anyukája ölében, de a többiek csöndben vártak és reménykedtek, hogy együtt maradhatnak és együtt folytathatják az útjukat tovább Bulgáriába. Még nem jutottam el oda, hogy ha eszembe jutnak, akkor ne kelljen visszatartani a könnyeimet. Szivem szerint akkor odamentem volna hozzájuk, és egyenként végigölelgettem volna őket, de ilyenkor mit tesz az ember? Odamegy és óvatosan megkérdezi, hogy miben segíthet, kérnek e teát, kávét, kérnek e a gyerekek egy Dörmit, banánt. Majd hátrébbáll és figyeli őket. Majd jött a megkönnyebbülés, mikor láttam, hogy elmentek és lett megoldás a problémájukra. Azóta is sokat gondolok rájuk, hogy vajon merre lehetnek, elérték e azt a helyet, ahol biztonságban vannak .

Persze ott van a kis 4 évesünk, aki iszonyatosan jó megfigyelő és nagyon jól összerakja a dolgokat, meg a körülötte lévő történéseket, így az ő kis nyelvén azért elmagyaráztuk neki, hogy mi történik, bevontuk őt is, mikor adományt vittük, annyira cuki volt, ahogy hozta a karton Dörmit és odaadta az adománygyűjtőknek, rendkívül büszke voltam rá, és ő is magára … és hát tapasztalta, hogy Apa vagy Anya este elmennek segíteni a menekülteknek. Volt, hogy küldött az Apjának még este üzenetet teljesen magától, hogy reméli, hogy a szomorú gyerekeknek nemsokára lesz megint házuk. Ilyenkor nyeltem a könnyeimet. Meg amikor mesélte a testvérének, hogy “jöttek a szegény, szomorú emberek vonattal, mert jöttek hozzájuk a csúnya emberek, ezért útra keltek és jöttek vonattal, mi meg vittünk nekik vacsorát.” Azt hiszem, hogy utoljára akkor sírtam ennyit, mikor szülés után megkattantam, és nem gondoltam, hogy ezzel az új élettel én happy leszek meg meg tudok birkózni a rám szabott feladatokkal.

Én tényleg nem értem, miért kell ilyen világban élnünk? Mire jó ez a hatalmi harc? Miért nem foglalkozik mindenki magával és a saját boldogságával? Miért kell még több és még több? Van egy mondás, hogy Isten (vagy legyen bárki) X-re játszik. Hát nagyon remélem, hogy aki ezt okozza, az minél előbb megkapja méltó büntetését és helyreáll a világ rendje.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.