Fény az alagút végén – avagy a 28. hónap

91 cm es 12,6 kg.

Ez a hónap olyan gyorsan eltelt. Valószínűleg azért, mert megszoktuk ezt az itthonlétet, és sikerült kialakítani a rutint. Beosztottuk, hogy kb ki mikor foglalkozik Ubival. Tominak visszavették a munkaidejét, így neki a szerda délelőtt és a péntek szabad és ilyenkor elfoglalta Ubit, én meg tudtam dolgozni. De amúgy meg ha mindkettőnknek munka volt, akkor – tudom nem ez a legjobb megoldás – megkapta valamelyik digitális eszközt és azon nézte a dalait vagy a járműveit. Esetleg ha odaültem mellé a laptopommal, akkor eljátszott egyedül.

Most messze nem volt annyi történés meg változás, mint előző hónapban. Ami talán látványos, hogy az angoltudása látványosan fejlődött köszönhetően a sok dalnak, illetve magyarul is mindent ismétel (óvatosnak is kell most már lennünk :D) meg mond, kivéve az igéket és néhány betű még keveredik. pl a V-t M-nek mondja .. így én káMét iszom, meg én ÉMi vagyok .. hiába tudja hogy a kutya mit mond és azt jól mondja V-vel, valahogy a szavak nem mennek.

Ahogy telt az idő, egyre jobban lazultunk és kimentünk. Ünnepeltünk Zsuzsiékkal, igaz, hogy szabadtéren, de legalább új környezet volt Ubinak. Voltuk Anyuéknál, sőt ott is aludtunk. Azt hiszem, hogy ez plusz löketet adott mindenkinek és nagyon jó volt látni, hogy Ubi is új életre kelt, meg mi is. Kell egy kertesház, ha még esetleg nem mondtam volna 🙂

Voltunk többször a Dunaparton, sőt sikerült is belemásznia úgy, hogy térdig tiszta víz volt a gumicsizma ellenére 🙂

Az alvás kicsit macerás, mert nem mindig hajlandó a kiságyában aludni. Ki van véve két rács, így jöhet-mehet, de nyilván kényelmesebb neki a kihúzható kanapé. Délben azon szokott aludni, de éjszakára még áttesszük a kiságyba, ha esetleg nem ott aludna el.

A mesék továbbra is mennek, annyi különbséggel, hogy az Ubi mesék (amit karácsonyra kapott) között van egy doktornénis és azt minden délben és este el kell neki olvasni. Tomi rendelt neki még német mesekönyveket, amikben rövid mesék vannak, így este az a kötelező program. Nem tudom mennyit ért belőle, de büszkén mondja, mikor kérdezem hogy mit beszéltél Apával, hogy “ja” “nein” és “doch”.

De amúgy egyre nehezebben viseljük ezt a bezártságot és valószínűleg ezért is próbálunk menekülni mindenfelé meg elfoglalni magunkat. Én paradicsomot ültettem, így most itt nevelgetem az ablakban, Tomi meg nekiállt kovászt csinálni és azt etetgetni mindennap 🙂 Az élet apró örömei.

A másik öröm, pedig hogy kezdődik a bölcsi, így visszatérhet a saját korosztályába, a kis barátai közé. Nagyon kíváncsi leszek, hogy ott fog e ennyit hisztizni, és hogy jön elő az akaratossága.


Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.